A súlyemelést rendhagyóan késői életkorban, egy meglehetősen előrehaladott kondicionális háttérrel kezdtem. Ezt előző sportágamból, az erőemelésből „hoztam”, ami egyrészt roppant hasznos volt, másrészt nem várt zökkenőket eredményezett. A technika elsajátítása, majd beidegzése alatt „túl erős” voltam ahhoz, hogy ne kezdjek el túl korán versenyezni. Melynek későbbi kihatásait (pl. nem kellően, vagy nem helyesen rögzült végrehajtási modell) nem kevés extra idő és erőfeszítés révén sikerült korrigálnom. Ez akár tanulságul is szolgálhat a hozzám hasonló esetekre.

Év elején számos, jól körülhatárolt célt határoztunk meg úgy a technikai végrehajtás, mint a teljesítmény és a versenyzés terén. Technikailag több olyan korrekciót kellett végrehajtanunk, melyek az előzőekben említettek alapján váltak szükségessé. Az egyik legfontosabb felismerésünk a szakítás, illetve a kilökés gazdaságosságát érintette. Korai edzésidőszakomban ösztönösen arra törekedtem, hogy a súlyt a lehető legmagasabbra emeljem. Ez elméletileg akár jól is hangzana, de ha átgondoljuk a súlyemelő mozgások szerkezetét, biomechanikai jellemzőit, egyértelművé válik, hogy a teljesítmény egyik kulcsa a súlyzó legrövidebb úton való mozgatása. Azaz a „fejem fölé emelem” és a „mélyen és gyorsan aláérkezem” között kellett egy megfelelő összhangot létrehoznunk. Nagyon magasra, szó szerint közvetlenül fej fölé akartam emelni, s ez is idegződött be. Ezt váltotta fel a „rúdra támaszkodva, a gravitációt és a vállöv izmainak dinamikus munkáját használva érkezem kellő mélységben a rúd alá” korrekció. Különböző rávezető gyakorlatokkal, folyamatos kontroll és instrukciók mellett határozott haladást értünk el, de még nem értünk a folyamat végére. Szub-maximális, maximális terhelésnél még hajlamos vagyok visszanyúlni a régi mozdulatokhoz. Ez is azt igazolja, hogy egy beidegződött, helytelen mozgásrész kijavítása és kellő mélységű beidegzése időhöz, nem is kevés időhöz kötött.